A második Fico-kormány pár napja bemutatta utolsó költségvetésének tervezetét. A 2016-2018-as hároméves költségvetési terv csak újra megerősített pár dolgot, amit eddig is tudtunk.

Először is azt, hogy a kormánypárt politikusai inkább csak beszélnek a spórolásról és a konszolidációról, a gyakorlatban viszont inkább osztogatni szeretnek. Így az államháztartási hiány lefaragása minden költségvetésben tovább csúszik, jelenleg főként 2017-ben tervezik a nagy spórolást, akkor, amikor ez a kormány már nem lesz hatalmon. Az előző hároméves költségvetésben 2016-ra még a bruttó hazai termék (GDP) 1,21 százalékának megfelelő államháztartási hiánnyal kalkuláltak. A legújabb tervben már 1,93 % szerepel, hiába, jönnek a választások, lazábbra kell venni a gyeplőt. A kormány tehát a saját maga és a parlamenti többsége által elfogadott korábbi költségvetésekkel is szembe megy.

Az is látszik, hogy minden spórolásról szóló közleménnyel ellentétben az állami kiadások az elmúlt években rendre nőttek, akár csak a bevételek. Az állam az elmúlt három évben egyre több pénzt szedett be, és még többet osztott szét. Most el kéne hinnünk, hogy pont a választási évben, jövőre lesz ez másképp. Jó alapunk van ebben kételkedni. Az még rosszabb, hogy mire költik a többletkiadásokat. Jórészt „szociális csomagoknak” csúfolt szavazatvásárlásra.

Közben eszükbe sem jut, hogy esetleg csökkenteni is lehetni az elvonásokat, több pénzt lehetne hagyni az embereknél. Mert a kormány első két évében a többletbevételeket úgy sajtolták ki a néptől, nem épp „szociális” módon. A dolgozók minden kategóriájának (alkalmazottak, egyéni vállalkozók, megbízási szerződésre dolgozók) nőttek az adó és/vagy járulékterhei, akárcsak az őket foglalkoztató vállalkozóknak, de megemeltek egy sor illetéket is. Most, amikor már a gazdasági növekedés is hoz többletbevételeket, el kéne gondolkozni azon, nem lenne-e jobb a munkára és vállalkozásokra nehezedő adó –és járulékterheket csökkenteni. Legalább az emelések előtti szintre. De ez fel sem merül, helyette vannak a korrupciót erősítő és a haverokat preferáló szelektív támogatások, átmeneti dotációk, adóenyhítések.

És persze a déli régiók most sincsenek a prioritások között. Egy kilométer autópálya vagy gyorsforgalmi út nem épült itt és ez alatt a kormány alatt már nem is fog. Ehhez szorosan kapcsolódik, hogy egyetlen komolyabb beruházást sem sikerült ide csalogatni az elmúlt évtizedben. Ki a hibás? Az elmúlt tíz évből nyolcban a Smer volt kormányon, az ország és a régiók állapota főleg az ő „kézjegyük”, már nem kenhetik másra a felelősséget. Jövőre persze az ígéretek szerint elkezdik az R7-es gyorsforgalmi út építését, feltéve, ha sikerül megkötni az ország legdrágább PPP-projektjének szerződését, aminek költségeit 30 évig fogjuk majd nyögni. Ez túl későn jön és túl nagy ár egy nyúlfarknyi szakaszért, ami Dunaszerdahely előtt véget ér.

Persze utakra, vasutakra lenne több pénz. Ha a nemzeti forrásokat nem szociális csomagokra költenénk, ha a közbeszerzések nem lennének a korrupció melegágyai – és ezért jóval drágábbak a kelleténél, meg, ha jobban fel tudtuk volna használni az uniós alapokat. De Szlovákia ebben az utolsók között kullog, már kevesebb, mint fél évünk van a 2007-2013 közötti költségvetési időszakból megmaradt források felhasználására. A kérdés már csak az, hogy „mindössze” százmilliókat, vagy egyenesen milliárdokat fogunk-e elveszteni. De biztos, hogy nagyon sok forrás fog felhasználatlanul visszavándorolni a brüsszeli közös kasszába. A felelősség itt sem kenhető nagyon másra, az elmúlt tíz évből nyolcban ugye ki is volt kormányon…

Ha a jövőben nem sikerül kiharcolni a közlekedési infrastruktúra fejlesztését a déli régiókban, ha ezzel párhuzamosan nem létesülnek ipari parkok, ha ezek nem kerülnek fel a beruházásokat támogató SARIO állami ügynökség „térképére”, ha nem tudjuk jobban felhasználni és minél jobban ide irányítani az uniós forrásokat, akkor a stagnálás és leszakadás folytatódni fog. Mi mindent meg kívánunk tenni, hogy a helyzet megváltozzon, a programunk konkrét célokkal megvan, de persze ennek kormánypolitikává tétele a választók támogatásának a függvénye.

Március 28-án van a tanítók napja, a nap amikor kivételesen azokat ünnepeljük akik máskor szolgálnak – a tanítókat és tanárokat. Azonban az nem elég, ha csak ezen az egy napon nyilvánítjuk ki a tiszteletünket nekik. Ebben az összefüggésben például azt is ki kell mondani, hogy kormány jelenlegi tétlensége az iskolaügyi dolgozók rendezetlen helyzetével kapcsolatban a tiszteletlenség netovábbja. Pont a napokban került napvilágra a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (ismertebb nevén az OECD) jelentése azzal kapcsolatban, hogy hogyan alakul a különböző foglalkozásúak bérezése országonként, nemzetközi összehasonlításban. Bár azt eddig is tudtuk, hogy nálunk az iskolaügyi dolgozók bérezése nagyon gyenge, szinte arculcsapással ért fel az a hír, hogy az OECD szerint a tanítók tekintetében az utolsó helyen éppen Szlovákia.

Ez nem csak szégyen (hiszen ezt a jelentést világszerte olvassák és talán megakad a szemük a legutolsó helyen), hanem tragédia is, a legsúlyosabb fajtából. Tragédia hogy a Smer, amely rövid megszakítással már lassan tíz éve kormányoz, egyáltalán semmit nem tett azért, hogy ez a helyzet javuljon, hogy pozitív változást érjen el. (A Radičová-kormány egyébként hozzáfogott a helyzet rendezéséhez, de a koalíció szétbomlása okán a befejezésre már nem volt lehetőség, a Smer pedig ismét hatalomra kerülve mindent leállított.)

Közben pedig a tanárok alacsony fizetése csak a leginkább látható tünete egy sokkal mélyebb problémának. Ez pedig az, hogy ma Szlovákiában a tanítói szakma megbecsülése érezhetően sokkal alacsonyabb, mint az volt akár csak egy évtizede, és annál is sokkal alacsonyabb, mint ami meg kellene hogy illesse. Míg a fizetések kérdése ha nehezen is, de rendezhető lenne egy intézkedéscsomaggal (elsősorban a pénzt kellene rá valahol megtalálni), addig a presztízsveszteséget nem lehet „csak úgy”, egyszeri lépéssel rendezni. Rendszerszintű, átgondolt, mélyreható változásra van szükség. A tanároknak és tanítóknak a jelenlegi mozdulatlanság, stagnálás helyett perspektívát kell nyújtanunk. Persze az ilyesmi nem mutatkozik meg rögtön megnövekedett politikai támogatottságban, jobb közvéleménykutatási adatokban (talán ezért is nem csinálja a számokra mindig nagyon odafigyelő Smer). A pozitív hatások hosszú távon jelentkeznének, viszont mindannyian profitálnánk belőle, hiszen a motiváltabb tanárok jobb iskolaügyet, ezáltal felkészültebb diákokat, piacképesebb gazdaságot és gazdagabb országot eredményeznének.

A fenti tragikus adatok ellenére – sőt!, így még inkább – a Híd köszöni minden tanárnak, tanítónak és iskolaügyi dolgozónak az elvégzett munkát, amellyel országunkat minden nap egy kicsit élhetőbb hellyé teszik. Köszönjük.

A hagyományokhoz híven idén is megemlékezést tartottak az 1848-49-es forradalom évfordulója alkalmából a pozsonyi Medikus kertben elhelyezett Petőfi-szobornál a szlovákiai magyar kisebbség képviselői. Hagyományosan jómagam is részt vettem ezen az ünnepségen. Nem csak a Híd parlamenti képviselőjeként, hanem gyökereire és kultúrájára büszke, kisebbségben élő szlovákiai magyarként is.

Az elmúlt évek megemlékezései mindig nemzetünkről, az összetartozásról, kultúránk ápolásáról szóltak. Minden vendéget egyenjogúan, minden résztvevőt tisztelettel köszöntöttek mind a szervezők, mind a meghívott vendégek, szónokok. Soha nem került szóba a politika, a politikai propaganda. Soha senki nem használta ezt az ünnepet arra, hogy a Híd vagy az MKP kampányrendezvényévé alacsonyítsa le. A megemlékezés méltóságteljes és pártatlan volt.

Ezidáig.

Az idei ünnepnapon Pánczél Károly, a Magyar Országgyűlés Nemzeti Összetartozás Bizottságának elnöke, a Fidesz országgyűlési képviselője mondott beszédet. S bár szavait az 1848-as forradalom fontosságának kiemelésébe csomagolta, összességében azonban egy, az MKP-t támogató kampánybeszéd tanúivá váltunk. A Fidesz képviselője üdvözölte „az MKP által kidolgozott területi és személyi elvű önkormányzati modell tervezetét, amely biztosítaná a magyarság megmaradását, gyarapodását”,(de az autonómia megnevezést már a képviselő úr sem merte kimondani), majd felhívta a jelenlévők figyelmét arra, hogy a „A közélet legmagasabb szintű képviselete a Parlament. 2016-ban parlamenti választások lesznek Szlovákiában. A felvidéki magyarság hatásos képviseletéhez elengedhetetlen a parlamenti képviselet.”

Azt azonban elfelejtette megemlíteni, hogy a szlovákiai magyar kisebbségnek VAN képviselete a szlovák parlamentben, és immár öt éve HATÁSOSAN képviseli őket, és hogy a párt neve Híd. Mint ahogy azt az itt élő magyarok zöme tudja.

Ahogy azt is, hogy március 15-e nem a Hídról, nem az MKP-ról és nem is a politikáról szól. Március 15-e rólunk, magyarokról szól, politikai nézeteinktől függetlenül.

Ugyan a népszavazási kampány szombaton véget ért, és ma már tudjuk, hogy összesen a választók ötöde járult csak az urnákhoz (a magyaroknak meg a tizede sem), Szlovákiát nem hagyta érintetlenül a sokszor eldurvuló, a felvetett kérdések megbeszélése helyett sokszor támadásokba, személyeskedésbe, vulgarizmusba, félrevezetésekbe, és úgy általánosságban feszültségkeltésbe átcsapó kampány.

Az eredménytől függetlenül igaz, hogy a népszavazás rajta hagyta a nyomát Szlovákia társadalmán, és nem a jó értelemben.

De ez még csak a kisebb baj. Nagyobb probléma az, hogy már most látszik, hogy ez nem az utolsó népszavazási kezdeményezés volt az idén. Legalább két esetben hallani arról, hogy népszavazási kampányt fontolgatnak politikai erők: Igor Matovič korrupcióellenes, az egyik új párt pedig az állam és az egyház szétválasztásáról szóló voksot szeretne megvalósítani. Ráadásul attól félek, ez még csak a jéghegy csúcsa, még nem látjuk, hogy ebben a választási évben hányan akarnak még (vissza)élni a népszavazás eszközével, saját maguk önző politikai érdekeik oltárán lejáratva a népszavazást mint olyat.

Ez számomra aggasztó. Elsősorban azért, mert a legtöbb esetben sajnos úgy tűnik, hogy nem a társadalmi igény generálja a népszavazásokat, a politika nem arra reagál hogy mivel szeretnének foglalkozni a választók, hanem épp ellenkezőleg, a politikusok rángatják bele az embereket a hajuknál fogva a legkülönbözőbb témákba elsősorban azért hogy előnyökhöz jussanak és mobilizálják a potenciális táborukat. Erre utalt a mostani népszavazás tényleg gyatra, 20 százalékos részvételi aránya is.

Másodsorban pedig azért is aggasztó, mert hogy vannak olyan témák, amik legalább annyi figyelmet igényelnének, mint a most népszavazásra bocsájtani kívántak. Ott vannak rögtön az európai szintű témák: a kontinens és az Unió gazdasági helyzete még mindig rossz, Görögország a csőd szélén tántorog, a szomszédos Ukrajnában pedig – szinte felfoghatatlan módon – egyre durvább a háború. De nem is kell a „szomszédba menni” a problémákért. Szlovákiában hatalmas a munkanélküliség, sok olyan ember, aki dolgozni akar marad munka nélkül. Különösen rosszul érinti ez a fiatalokat, akiknek még kevesebb munkalehetősége van mint az átlagnak. A nyugdíjrendszer rosszul beállított, a második pillér akadozik. Kisebbségi fronton pedig rendezetlen az állampolgársági kérdés, a kulturális támogatások, és megannyi más dolog.

Ezek az igazi témák, ezekkel kell foglalkozni, és a Híd párt ezekkel is fog törődni az elkövetkező időszakban. Kampányok, politikai pontszerzés, populizmus helyett továbbra is azokat a témákat kezeljük majd kiemelten, amelyre igazi társadalmi igény van. Remélem, hogy a többi politikai erő is mérsékeltséget mutat majd ez irányban, de én csak saját magamért tudok kezeskedni.

A statisztikák alapján mintegy 4-5 ezer olyan kiselsős kezdi majd meg ősszel az iskolát, aki teljesen magyar családban született vagy legalább az egyik szülő magyar. A szülőknek a napokban dönteniük kell arról, hogy magyar vagy szlovák tanítási nyelvű iskolába íratják-e be gyermeküket.

A statisztika azt is mutatja, hogy a többségük még anyanyelvi iskolát választ gyermekének, több mint 3500 gyermek tanul évfolyamonként magyar iskolában, de megmutatja azt is, hogy akár 1000 magyar vagy magyar gyökerekkel rendelkező gyerek már szlovák iskolában tanulhat.

Sok szülőnek nem kérdés, hogy milyen iskolába írassa gyermekét. Ő is magyar iskolába járt, az az iskola van legközelebb, már az idősebb testvér is oda jár, és a szülők elégedettek vele.

A döntés azonban nem mindig ilyen egyszerű. Lehet, hogy már a szülő sem magyar iskolába járt, a településen nincs is magyar iskola, a szomszéd faluba kellene járnia az elsősnek, vagy a szülő úgy látja, hogy a magyar és a szlovák iskola közül az utóbbinak jobb a színvonala, több lehetőséget biztosít a tanulóknak.
Nem kétségbe vonva, hogy a szülő mindig a legjobbat akarja gyermekének, miért tartom mégis jobb döntésnek a magyar iskolát? Mit ad a magyar iskola, amit a szlovák biztosan nem tud?

Két kultúrát közvetít. Első ránézésre talán kicsit elvontnak tűnhet ez az érv, hiszen közvetlenül a kultúrából nem nagyon lehet megélni, vagy ez csak keveseknek sikerül. Mégis a kultúra adja meg a gyermek fejlődésének alapjait. Nem véletlen, hogy az iskolában az írással és az olvasással kezdődik az oktatás. Ezek azok az eszközök, amelyek lehetővé teszik a gyerekeknek, hogy hozzáférjenek az évszázadok alatt felhalmozott tudáshoz, kultúrához. A magyar iskolában megtanulnak magyarul és szlovákul is, hozzáférnek tehát mindkét nemzet kultúrájához.

A gyermeküket szlovák iskolába írató szülők mondhatnák, hogy gyerekük magyarul már tud, tehát a magyar kultúrához hozzáfér akkor is, ha szlovák iskolába jár. Sőt, a magyar kultúrát ismerő szülő átadhatja a kultúra szeretetét gyermekének. Miért hibás mégis ez a gondolatmenet?

A szlovák iskolába járó gyerek csak otthon, esetleg utcán beszél magyarul, a nyelvismerete fokozatosan a konyhanyelvre szűkül, nem lesznek magyar barátai, vagy csak kevés, a szülők baráti köréből. Magyarul ugyan tud, de a helyesírást már nem tanulja meg, a magyar irodalomhoz is csak szórványosan jut majd hozzá. Én szeretem a kultúrát, de nehezen tudom elképzelni, hogy esténként fáradtan, munka után még a magyar nyelvtan rejtelmeibe vezetem be a lányomat, fiamat, vagy Ady, József Attila verseit elemezzük elalvás előtt. A magyar kultúrát tehát a gyermek elveszti, és később fokozatosan a nyelvet is. Ugyanez a szlovák kultúráról nem mondható el, hiszen a magyar iskolában szinte ugyanakkora óraszámban tanulják a szlovák nyelvet és irodalmat, mint a magyart.

A szlovákiskola-pártiak gyakori érve, hogy magyar iskolában nem tanul meg szlovákul gyermekük. Lehet, hogy ez néhány iskolában még valóban így van, de remélem ez hamarosan változni fog. A szlovák nyelv oktatásának módszertanát ugyan már Dušan Čaplovič volt oktatási miniszter is megígérte, Peter Pellegrini pedig, aki néhány hónapig követte őt az oktatásügyi miniszter posztján, megerősítette ezt az ígéretet. Bízom benne, hogy az oktatásügyi tárca legfrissebb vezetője, Juraj Draxler betartja elődje ígéretét. Erre enged következtetni, hogy hajlik a kisiskolák megtartására, ami a magyar oktatásügy szempontjából is fontos és hasznos döntés lenne.
Szerintem tehát a magyar iskola még akkor is jobb döntés, ha látszólag kényelmesebb, előnyösebb szlovák iskolába íratni a gyereket. De a döntés mindig a szülő joga és felelőssége.