Hét éve vagyok a „nagypolitikában“ és sok mindent megtanultam, sok mindent tapasztaltam. Üzletemberként tudtam, hogy a sikerek és bukások többnyire a saját jó, vagy rossz lépéseimtől függtek. És azt is, hogy ezektől a lépésektől függ a saját, a családom és az kollégáim napi biztonsága. Ez egy nagy felelősség, de ha betartod a szabályokat, ha korrekt vagy a kollégáiddal szemben, a siker bekövetkezik és a szakma is elismer. Elfogadja a sikert, és felrója a hibát.

Politikai karrieremnek több, nagyon intenzív tanulsága van. Az egyik, hogy politikai, szakmai döntéseim, lépéseim, nem csak a saját szűk környezetemre vannak hatással, de egy egész közösségre. A második, hogy a jó döntéseket és lépéseket nem fogadják el a „kollégák“. Nem azért, mert rosszak. Csak úgy, alapállásból. Mert mindig politikai harcot kell vívni és mindenből politikai tőkét kell kovácsolni. Olyan területeken is, ahol értelmetlen. Gondolok itt például a kisebbségi nyelvtörvényre, vagy a kisiskolákat megmentő törvényjavaslatunkra. De a politikai ellenfelek már előrelátóan a készülőben lévő kulturális alapról szóló törvényre is kimondják, hogy rossz, mert ...kék tintával írták, nem feketével. Mert nem elég elérni azt, amiért harcoltunk, tüntettünk látványosan – mindent akarunk!

Komolyra fordítva a szót: a Híd és jómagam is a kis lépések politikájának híve vagyunk. Nem állítom, hogy mindegyik, általunk beadott törvényjavaslat tökéletes. De amikor sikerül előrelépéseket tenni közösségünk létfontosságú ügyeiben, az iskolaügyben, nyelvhasználtban, kultúrában, akkor miért nem lehet a közös ügy érdekében pozitívan, de leginkább konstruktívan állni a dolgokhoz? Ezt ezalatt a hét év alatt nem nagyon értettem meg.

A cél, hogy megmaradjunk, fejlődjünk. És bárki, bármit tud tenni ennek érdekében, azt támogatni kell. Nem mindenáron és minden téren támadni. Még akkor sem, ha nota bene politikai ellenfélről van szó. Mert így korrekt. A Híd így dolgozott eddig és így fog ezután is, még ebben a nehéz belpolitikai helyzetben is.