Őszintén örültünk annak, hogy végre megtört a jég és három év „hidegháború” után sikerült végre tárgyalóasztalhoz ülnünk az MKP politikusaival. Azzal mindenki tisztában van, hogy a Híd és az MKP együttműködésére óriási az igény az emberek részéről. Mindenki arra vágyik, hogy legalább alapvető dolgokban megegyezzünk és próbáljuk egy irányba húzni a szekeret. Ehhez azonban mindkét félnek vissza kell venni az „egójából”, a sérelmeit, sértettségét, személyes komplexusait félre kell tenni, mert egy nagyobb, közös cél ezt megköveteli. Ez a közös cél pedig az, hogy együtt, közösen fellépve és nem egymás ellen dolgozva sokkal hatékonyabban tudjuk képviselni a választóinkat, akik ugyanazokkal a gondokkal küzdenek.

Mi a magunk részéről túlléptünk az eddigi időszak sérelmi politizálásán. Nem támasztottunk feltételeket, nem nyomtuk a magunk témáit, nyitottan, pozitívan és bizakodóan néztünk a találkozó elébe, amelynek a körülményeiről egyébként semmilyen előzetes egyeztetés, sem megegyezés nem volt. Mi a Híd részéről nem kívántunk beleszólni abba, hogy a másik felet ki képviseli a tárgyaláson és eszünkbe se jutott, hogy már az is baj lehet, ha Bugár Béla ott megjelenik. De tényleg az a fontos, hogy egy találkozón ott van-e a pártelnök vagy nincs ott? Vagy hogy Csíksomlyó előtt vagy után találkozunk? Hogy a Csemadok székházában-e vagy máshol? Mi nem fogalmaztunk meg előfeltételeket, kiáltványokat, nem mások bevonásán gondolkodtunk. Tehát nem azt kerestük, mit miért nem lehet megoldani. Mi úgy gondoljuk, hogy a két párt viszonyát kell rendezni egyszer és mindenkorra, hogy végre béke legyen. Hogy a fontos dolgokra összpontosíthassunk, az oktatásügy és a kultúra helyzetére, Dél-Szlovákia felzárkóztatására, az emberek mindennapi megélhetésére. Mi azt keressük, ami bennünket összeköt, nem azt, ami szétválaszt, vagy amiben nem értünk egyet. Biztos vagyok benne, hogy pozitív eredményt akkor tudunk elérni egy ilyen tárgyaláson, ha van bennünk nyitottság a másikkal szemben. Ez a történet ugyanis nem rólunk, politikusokról szól már. Ez a történet az itt élő magyar és nem magyar emberekről, az életükről szól.

Nem szívesen viszem a személyeskedés irányába a dolgot, mégis meg kell jegyeznem, az volt az érzésem, hogy Berényi elnök urat nem ez a cél mozgatja. Amikor ő megjelent, azonnal megváltozott a beszélgetés légköre.  Mintha őt egészen más (mások?) motiválná(k). Mintha nem érezné azt, hogy mit vár el tőle-tőlünk a magyar választó, hogy mit vár az egyszerű MKP-tag vagy Híd-tag. Érthetetlen számomra az, hogy miért nem akar részt venni a pártelnök úr a kisebbségi kormánybiztos jogköreiről szóló egyeztetésben. Vajon tényleg az a megoldás, hogy ha nem lehet autonómiánk, akkor inkább ne legyen semmink? Vajon tényleg az a megoldás, ha nem vehetünk legalábbis Mercédeszt, akkor gyalog járunk? Ha nem tudunk megadni a szlovákiai magyaroknak mindent, akkor inkább ne adjunk nekik semmit? Kedves Berényi József, tényleg úgy gondolod, hogy ez a megoldás?

Én tudom és hiszem, hogy az MKP tagjainak, politikusainak nagy része ezt egyáltalán nem így gondolja. Ezért is bízom benne, hogy attól, hogy az MKP-ban tisztújítás lesz, még nem akad meg a közeledés folyamata és a személyes komplexusokon úrrá lesz a józan ész.